A szeretetnek nincs ára

Gáncs Tamás evangélikus lelkész ötvened vasárnapján a Kelenföldi Evangélikus Gyülekezetben elhangzott prédikációját közöljük.

Mottó: „Pedig jó volna szeretni még/bár nem tudjuk, hogy szeretni miért jó” (Müller Péter Sziámi)

„De törekedjetek a fontosabb kegyelmi ajándékokra! Ezen felül megmutatom nektek a legkiválóbb utat. Ha emberek vagy angyalok nyelvén szólok is, szeretet pedig nincs bennem, olyanná lettem, mint a zengő érc vagy a pengő cimbalom. És ha prófétálni is tudok, ha minden titkot ismerek is, és minden bölcsességnek birtokában vagyok, és ha teljes hitem van is, úgyhogy hegyeket mozdíthatok el, szeretet pedig nincs bennem: semmi vagyok. És ha szétosztom az egész vagyonomat, és testem tűzhalálra szánom, szeretet pedig nincs bennem: semmi hasznom abból. A szeretet türelmes, jóságos; a szeretet nem irigykedik, a szeretet nem kérkedik, nem fuvalkodik fel. Nem viselkedik bántóan, nem keresi a maga hasznát, nem gerjed haragra, nem rója fel a rosszat. Nem örül a hamisságnak, de együtt örül az igazsággal. Mindent elfedez, mindent hisz, mindent remél, mindent eltűr. A szeretet soha el nem múlik. De legyen bár prófétálás: el fog töröltetni; legyen nyelveken szólás: meg fog szűnni; legyen ismeret: el fog töröltetni. Mert töredékes az ismeretünk, és töredékes a prófétálásunk. Amikor pedig eljön a tökéletes, eltöröltetik a töredékes. Amikor gyermek voltam, úgy szóltam, mint gyermek, úgy gondolkodtam, mint gyermek, úgy értettem, mint gyermek; amikor pedig férfivá lettem, elhagytam a gyermeki dolgokat. Mert most tükör által homályosan látunk, akkor pedig színről színre; most töredékes az ismeretem, akkor pedig úgy fogok ismerni, ahogyan engem is megismert Isten. Most azért megmarad a hit, a remény, a szeretet, e három; ezek közül pedig a legnagyobb a szeretet.” (1Kor 12,31 – 13,13)

Hogy mindennek ára van, nap mint nap megtapasztaljuk. A legkisebb tévedéseinkben éppúgy, mint sorsfordító döntéseink után. Mert teremtettségünk része, hogy mindennek van következménye, Ádám almájától, almáitól Júdás árulásáig. 

Mindennek ára van. Hányszor de hányszor, hangzik ez el gengszterfilmekben, családi perpatvar kellős közepén, oktató és diák között, üzleti tárgyalásokon, sőt még gyászolókkal való beszélgetés során is - egy temetésre készülve.

Mindennek ára van, mondta múltkor egy fiatal lány, mikor elmesélte, miért is lett vége a jegyességének, és ugyanezt a mondatot mondta az a gazdag, magát nagyon nagy hívőnek valló férfi, akinek szakmai sikerére ráment a családja, a házassága. Az már csak hab a tortán, hogy ezt a házasság hetében tudtam meg…

Mindennek ára van. Mondta egy lelkész ismerősöm, aki bevállalt egy olyan helyzetet, amit nem szabadna, egzisztenciális félelemből. 

Igen, van, aki így, van, aki úgy, de mindenki megfizeti az árat, jó esetben egy marginális kérdésben, jobb esetben csak élete egy szakaszában, rossz esetben egyszer és mindenkorra, rosszabb esetben nagyon-nagyon komolyan. Legrosszabb esetben: élete árán.

Canterbury Anselmus, a XI. században, Cur Deus Homo című? művében, egészen odáig elmegy a gondolati skálán, hogy azért lett Isten emberré, hogy megfizesse a lehetetlen árat az ember bűnéért, a véráldozattal bizonyítva, hogy mindennek ára van. Az ember életének konkrétan Anselmusnál: Jézus brutális kivégzése: a kereszthalál.

És ha Anselmus gondolatait vesszük alapul, akkor az Isten szeretetében is van egy szegmens, mely a Jn 3, 16 -et is ebben a kontextusban látja: „úgy szerette Isten a világot, hogy az ő egyszülött Fiát adta”: vagyis mindennek ára van, eszerint. Pedig jól tudjuk, ez a vers sokkal inkább az inkarnáció csodáját írta le, és csak később kezdte el azt jelenteni, hogy ez bizony a helyettes áldozat képletében is működő képes.

Isten szeretete Jézusban tökéletes. Ez keresztényként evidencia. De, hogy ez hányféleképpen értelmezhető? - az már egy másik történet. Az meg megint egy másik, hogy a szeretettel kapcsolatban szabad-e egyáltalán árról beszélni. Arról az árról…

Szerintem nem. Szerintem a szeretetnek nincs ára. Se Isten szeretetének, se emberének.

Mert ha ára lenne, akkor belekerülne abba az ok-okozati gondolatkörbe, ami az ószövetségi áldozatkultusz és az arisztotelészi logika legkisebb közös többszöröse. Ez az a bizonyos „mindennek ára van” mechanizmus.

Pedig nem mindennek. A szeretetnek nincs ára. Mindent képes felülírni, mindent képes újraértelmezni, de beárazni nem lehet. És éppen ezért csodálatos a szeretethimnuszként számon tartott igeszakasz, mai alapigénk. Mert benne tökéletesen és tisztán látszik az Isten akarata és szándéka az egész lényünket illetően. 

Minden szó ott van a helyén, minden félmondatnak jelentősége van, minden verséről lehetne és, valljuk be, kellene is prédikálnunk, tanulnunk, olvasnunk, de ma mégis együtt látjuk a gyöngyöket egy láncra felhúzva őket.

Szeretethimnusz. Annyi, de annyi asszociáció. Van, hogy temetési, van, hogy esketési, van, hogy keresztelési alapige valamelyik verse. Van, hogy emlékkönyvekbe írják mondatait, van, hogy politikusok idézik az ellenfeleikkel szembeni kampányban, és persze megzenésítve is hallottuk már, jól, rosszul, leginkább félreértve. 

Igen, talán a szeretethimnusz a leginkább félreértett igeszakaszok egyike. Talán csak magát a szeretetet értjük félre ennél jobban, ha egyáltalán vannak fokozatok.

Merthogy Pál ezt egy közösségnek írja. A korinthusi gyülekezetnek. Nem általánosságokat akar mondani a szeretetről, és még csak arra se vágyik, hogy kontextuson túl, mindenki úgy használja ezt a zseniális kompozíciót, mint egy receptkönyvet.

Pál eredeti szándéka nagyon világos. Aki egy kicsit utánanéz az akkori, Pál által, második missziói útján alapított, korinthusi gyülekezet háza táján, érti, nagyon tisztán érti, miről is szól ez a fantasztikusan gazdag igeszakasz.

A kegyelmi ajándékok sokszínűsége, a szolgálati területek és a személyes, Istentől ajándékba kapott adottságok találkozása nemcsak Korinthusban, de minden keresztény közösségben óriási kihívás elé állítják a gyülekezet tagjait. Nem kivétel ez alól a kelenföldi evangélikus gyülekezet közössége sem.

Pál - ahogyan újszövetség professzorom megfogalmazta egykoron – „a szeretet mindent felülmúló szempontját érvényesíti a gyülekezet életben.” Nagyon jól eltalált mondat. Mert nemcsak Isten békessége az, mely minden emberi értelmet meghalad, de maga a szeretet, úgy jelenik meg nemcsak a korinthusi, nemcsak a kelenföldi, de minden keresztény közösség előtt, mint ami minden szempontot meg kell, hogy határozzon.

Minden karizmát, minden döntést. Minden stratégiát, minden gyülekezeti eseményt, a gyülekezeti köröktől az istentiszteleti liturgiáig, a missziós vágyaktól egészen a hitoktatásig. És persze a szeretetszolgálatban is, mely alapvetően, nevében és tartalmában is hordozza a szeretetet, és annak legfontosabb elemét: nincs nagyobb szeretet annál, mintha az ember életét adja a barátaiért...

Ez maga a szeretetszolgálat. Ez maga a szeretethimnusz tökéletes megvalósulása. Közösségben és egyéni kapcsolatokban, egyházban, és az egyházon kívül: embereket segítve, szolgálva nekik. Időt, energiát, pénzt nem sajnálva arra, ami a legnagyobb. Még a hitnél, és a reménynél is nagyobb: a szeretet. 

Aminek nincs ára. Megfizethetetlen. Éppen ezért nem lehet se kierőszakolni, se kilóra megvenni. Nincs benne érdek és nincs benne haszon. Éppen ezért mindenkié. Éppen ezért senki nem veheti el senkitől. Birtoklásra alkalmatlan és még csak kölcsönözni se lehet, vagy felvenni, mint egy farsangi maszkot. Nem eladó, nem kiadó. És keresztény emberként ez nem egy hozzáállási lehetőség valósághoz a sok lehetőség közül, hanem az egyetlen út. A szeretet maga a jézusi út. Nem szabad relativizálni, mert Jézus tanítása egyértelmű. És bár neve nem szerepel a páli szeretethimnuszban, aki megértette életét, tanítását, halálát, feltámadását, az pontosan érti, hogy a szeretethimnusz Krisztus-himnusz.

Hosszútávon nincs alternatívája a szeretethimnusznak. Az a fajta szeretet alapú meghatározottság, amiről Pál ír egy általa alapított, szeretett gyülekezetnek, az nem egy rövidtávú mirelit - vagy instant megoldás. A szeretet - mely a jézusi tanítás alfája és ómegája, kezdete és vége, sőt Isten országának egyetlen hivatalos nyelve – hosszú távú, és maradandó. Nem csak a máról szól, de az örökkévalóságról is, nemcsak a „tükör által homályosan”-ról, hanem a „színről színre látásról”. Magáról az Istenről. A „minden mindenekben”-ről. Isten maga a szeretet, fogalmaz János. Nincs ennél több. De nem is kell, nem is lehet, nem is szabad.   

És ma, ötvened vasárnapján, amikor készülünk a böjtre, nem is kérhetnénk se kevesebbet, se többet imánkban, minthogy maradjon meg e három: hit, remény, szeretet. És a legnagyobb: a szeretet.

És íme, az utóirat is hangozzék el. Utóirat, az elő-böjt utolsó napjaiban. Egy lelkészkollégám így ír a közösségről, melyhez Pál a szeretethimnusz szavait megfogalmazza, vagyis a korinthusi gyülekezetről: „minden réteg megjelent az új krisztusi közösségben, magával hozva az akkori társadalom minden feszültségét“ Ez Korinthus. És persze: ez Kelenföld. És ez minden keresztény közösség sajátja. Magunkkal hozott társadalmi, és családi, hivatásbeli feszültségek… Ez minden keresztény közösség sajátja ma is.

De nemcsak ez. Hanem az út is, mely a szeretetet nem mondja, hanem teszi. Az út is, mely a bármilyen módon megjelenő érzékenységet, a bármilyen módon előbukkanó különbözőséget nem kirekeszti, hanem elfogadja és befogadja.    

Mert a „mindennek ára van" - mondat csak majdnem igaz. De leginkább: nem igaz. Mert nem mindennek. A szeretetnek nincs. Ára nincs. Viszont értelme, célja, nyelve, országa van.

És ha mindezek után, bárkinek is kérdés, ki is volt a Názáreti Jézus, kezdje el, újra elölről olvasni a szeretethimnuszt, és addig olvassa, újra meg újra, meg újra, míg rá nem döbben: úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát, a szeretetét adta, és adja nekünk és értünk, ma és örökkön örökké. Úgy legyen.

http://kotoszo.blog.hu/2017/02/27/a_szeretetnek_nincs_ara

http://www.evangelikus.hu/a_szeretetnek_nincs_ara