Álarc és valóság – önfeledt nevetés a kórházban Dr. Bohóc, a lélek adjunktológusa

Lábszárközépig érő, lígő-lógó nadrágjában kacsázik végig a folyosón. Túlméretes zsebei színes kendőket, csőlufikat, pumpát és más, hétköznapi ember számára teljesen hasznavehetetlen tárgyakat rejtenek. Ám ő éppen nem hétköznapi ember, ugyanis a nagyvizitet tartó dr. Bohóc – némi túlzással – azt csinálhat a szombathelyi Markusovszky-kórház gyermekosztályán, amit csak akar. Persze nem műthet, de sajátos eszközeivel „operálhat”, és lépten-nyomon használja is tudományát, meghallgatja a betegek szívdobogását, ugratja őket. Teheti, hiszen ő a nagy hírű „adjunktológus”. Terápiájának lényege és módszertana egyetlen szóval leírható: nevetés.

Hosszú és tekervényes út vezetett el addig, amíg április 4-én kora délután dr. Bohóc megkezdhette első szolgálatát a gyermekek között – mondja Gregersen-Labossa György, a Szombathelyi Evangélikus Egyházközség lelkésze, egyházunk diakónia bizottságának elnöke. A helyi Weöres Sándor Színház színművésze, Vass Szilárd már másfél évtizede gyakorló, kiképzett és minősített bohócdoktor, ám amikor a vasi megyeszékhelyre szerződött, fel kellett hagynia a pesti bohóckodással. Hiába próbálta az őt korábban foglalkoztató alapítványt Szombathelyre csalogatni, ezért úgy döntött, hogy maga hozza létre a helyi bohócdoktor-társulatot. Ez az ötlete vezette el őt a helyi gyülekezethez s persze annak lelkészéhez. Vass Szilárd egyébként patinás evangélikus család sarja, felmenői között találjuk Martos Ödön egykori sárvári lelkészt.

A szombathelyi bohócdoktorok működését a helyi egyházközség Evangélikus Szeretetszolgálatért Alapítványának támogatása teszi lehetővé. A diakóniai munka anyagi feltételeit jelentős részben megalapozó civil szervezet szerteágazó munkát végez Szombathelyen, egyebek mellett kilencven idős emberről gondoskodik az egyházunk által üzemeltetett otthonban, de biztos és szeretettel teljes életre talált náluk ötvenkilenc, súlyos fogyatékossággal élő ember is. Ebbe a munkába kézenfekvően illeszkedett a múlt nyáron megfogalmazódott ötlet: valahogyan enyhíteni kellene a helyi kórházban betegeskedő, lábadozó gyermekek szenvedését, és erre a bohócdoktorok alkalmazása látszott az egyik legjobb gyógyírnak – tudom meg Gregersen-Labossa Györgytől.

A kórház vezetése nyitott szívvel fogadta a kezdeményezést, így a szükséges felkészülési idő után dr. Bohóc, vagyis Vass Szilárd megkezdhette minden hétfőn esedékes rendeléseit a gyermekosztályon. Első alkalommal egyedül járta végig a kórtermeket, de már folyik a helyi színészek és bábművészek közül kiválogatott bohócdoktorok képzése, így hamarosan vegyes párosban bolondoznak majd a beteg gyermekeknek.

„A diakóniai tevékenység alapja mindig is a keresztény közösségeken belüli ínség enyhítése, a szükségletek kielégítése volt, vagyis a rászoruló testvér gyámolítása – mondja Gregersen-Labossa György. – Ugyanakkor diakóniánk teremtésteológiai alapja arra kötelezi az egyházat, hogy a testvér segítésén túl ne menjen el az ínséget szenvedő többi embertársunk mellett sem. Ez szabadít fel bennünket, keresztyéneket arra, hogy a cselekedeteinkben megvalósuló isteni irgalmasságot olyanokhoz is eljuttassuk, akik számunkra ismeretlenek.
Innen nézve az is lényegtelen, hogy most éppen olyasmivel tudjuk szolgálni a helyi közösségünket, a kórházba kerülő gyermekeket, ami nem tartozik a hagyományos diakóniai munkaágak közé. A diakóniának innovatívnak kell lennie, keresnie kell az új utakat, melyek – közvetve vagy közvetlenül – a nagy Diakónushoz, Krisztushoz vezetnek” – fogalmaz a lelkész. Ilyen célja van „a bohócdiakóniának” is.

És bár a bohócdoktor talán nem keresztény „találmány”, de aki látott már bohócdoktort munka közben, annak aligha kell magyarázni, hogy mennyire jó.
A kórházak gyermekosztályain dolgozó orvosoknak, nővéreknek – a gyógyítás területén végzett heroikus munkájuk mellett – azzal a lelkileg alig-alig feldolgozható helyzettel is meg kell küzdeniük, hogy az emberi élet talán leginkább szívszorító pillanataiban is helyt kell állniuk. Fejben el kell lépniük attól a ténytől, hogy a szülői lét legdrágább kincse, értelme, a gyermek kerül itt súlyos veszedelembe, s ezzel a látszólagos, szakmai távolságtartással kell végezni munkájukat.

Ezer színben pompázó gyermekrajzok díszítik a gyermekosztály folyosóit, a játszóhelyiségben pedig egy egész falat beborítanak a festmények, színezett figurák. Közöttük fekete-fehérben, magazinból fénymásolt cikk zökkenti vissza a szemlélőt a valóságba. Az írás az elengedés stációiról szól, arról, hogyan lehet ép ésszel eljutni a krízistől egészen addig, hogy képesek legyünk együtt élni a szinte feldolgozhatatlan veszteséggel. Mert az elengedés itt, a kórház gyermekosztályán a halált jelenti. Szemérmes szó igyekszik eltakarni a rettenetet, de a hasító fájdalom ott feszül a szövegben – feketén-fehéren.

Dr. Bohóc orra ezzel szemben színes: piros. Belép a kórterembe, ahol az egyik ágyon tétova, kiskamasz lányka kuporog. Rá sem néz a bohócra, aki a mosdókagylóhoz lépve a csappal kezd szerencsétlenkedni, majd beszorul a keze a kéztörlőtartóba, utóbb pedig attól esik kétségbe, hogy elszakította a papírtörlőt. A kislány már kuncog, az ágya fejénél üldögélő édesanyját pedig percek óta rázza a nevetés.

Aztán dr. Bohóc végigjárja az osztályokat, és zsebeiből előkerülnek a jól bevált kellékek: a szappanbuborék-fújó, a figurává hajtogatható csőlufi, a színes kendők. Mindehhez pedig járnak a komédiás tétova, be nem fejezett mozdulatai, ügyetlenkedései, kétségbeesése és harsány megvigasztalódásai.

Mindenki pontosan azt kapja, amire szüksége van: a nagyobbak egy-egy szóviccet, a kisebbek széles gesztusokat, a csecsemők pedig egészen közelről csodálkozhatnak rá arra, hogy a piros kalap alatt egy nagy, gömbölyű orr is vöröslik. Nekik ennyi éppen elég.
Először csak erős szakmai kihívásnak tekintette Vass Szilárd azt, hogy a lehető legkritikusabb közönség, vagyis gyermekek előtt kell folyamatosan improvizálnia. Aztán a kórházban megtapasztalta, milyen sokat ad ez emberileg, lelkileg a bohócnak és közönségének egyaránt. Mindent elsöprő érzés az, ha az ember úgy látja, hogy segít a másiknak – mondja a színművész. És persze látni kell azt is, hogy a színpadon állva, a reflektorokkal és az arctalan masszává homályosuló közönséggel szemben egészen más szerepet játszani, mint úgy, hogy a közönség alig egy arasznyira van a komédiás (ebben a szerepben piros) orrától. És ehhez járul még az is – mondja Vass Szilárd –, hogy a kórházban a gyermekek teljesen kiszolgáltatott helyzetben vannak, ami kritikus körülmény, és amivel nem szabad visszaélni.

Dr. Bohócnak nem írnak szövegkönyvet. A kórterembe lépve mindössze néhány másodperc alatt kell megtalálnia azt az eszközt, amellyel utat találhat a beteg gyermek szívéhez, s ez az út akár a betegágy mellett szomorkodó, adott esetben a színészhez hasonlóan a vidámság álarcát viselő, ám belül kétségekkel, félelemmel küszködő szülő előcsalt mosolyán keresztül is vezethet. Ha a szülő nyílik meg előbb, akkor felőle közeledik a bohóc, mert ő nem válogat az eszközökben, csak a cél érdekli: nevessen a gyermek.

Dr. Bohóc nem lép át azon a tényen, hogy közönsége nagy bajban van, inkább tudomásul veszi, és a feladatára koncentrál. A baleseti sebész sem filozofálhat a sérülés drámáján vagy azon, hogy belevág az élő húsba, inkább határozottan cselekszik, ráér a műtét után megdöbbenni a történteken – fogalmazza meg tömören a lényeget Vass Szilárd. A bohóc nem tudja meggyógyítani a gyermeket, neki a lélekkel kell törődnie. A siker az, ha csak néhány percre is, de átsegíti a kicsiket azon a bajon, amellyel éppen viaskodnak.

Az emberi tragédia, az elengedés lehetőségének testközeli megtapasztalása persze őt sem hagyja érintetlenül. Vass Szilárd azt mondja: dr. Bohócként még soha semmiféle helyzettől nem futamodott meg, de az előfordult már, hogy dolga végeztével hazament a kórházból, és annyira sírt, hogy be kellett állnia a zuhany alá, hátha az segít.
A kórtermekből kisomfordáló gyerekek falkában követik a bohócdoktort, aki egyszer csak sorba állítja őket, és azt kérdezi tőlük: tudnak-e egyszerre tapsolni? Persze éppen ő az, aki mindig elrontja. Visongva nevetnek a gyerekek, tapsolnak, ugrálnak. Mögöttük nyílik a csapóajtó, arcán maszkot viselő édesanya érkezik, határozott léptekkel megy végig a folyosón. Rá sem pillant a viháncoló gyerekekre, szeméből ömlik a könny, nem néz félre, nem lassít, belép egy kórterembe, és becsukja maga mögött az ajtót.

A tapsoló gyermekek észre sem veszik, hogy átviharzott közöttük a valóság. Ezért kell ide dr. Bohóc.

A Szombathelyi Evangélikus Egyházközségben az évtizedes hagyományokkal rendelkező, önkéntes, gyülekezeti diakónia mellett, 1998-ban létrehozták a bentlakásos szeretetotthont. Az ehhez szükséges forrást egy idős, egyedül álló evangélikus hölgy, dr. Várhegyi Károlyné biztosította, aki jelentős vagyont, 40 millió forintot adományozott a gyülekezetre, azzal a megkötéssel, hogy gondoskodjanak róla élete végéig, illetve hozzák létre a szombathelyi idősek otthonát.

2000-ben épült meg – az első ütemben – a néhai Túróczy Zoltán püspökről elnevezett, Evangélikus Idősek Otthona, egy évvel utóbb pedig megnyitotta kapuit az intézmény másik szárnya is. 2004-ben aztán az evangélikus egyház átvett a megyei önkormányzattól egy időseket és súlyos fogyatékkal élő embereket gondozó intézményt, amely az átvétel után Johanneum Evangélium Diakóniai Központ néven folytatta tevékenységét, majd 2012-ben a két intézmény integrálása zajlott, azóta az intézmény neve: Szombathelyi Evangélikus Diakóniai Központ (www.szedik.hu). 

A diakónia új szolgáltatásként, 2015 óta már családi napközit is működtet, ahol három csoportban 21 gyermeket látnak el, s hamarosan indul egy negyedik csoport is.

*
Amennyiben Ön értékesnek tartja és támogatni kívánja a Magyarországi Evangélikus Egyház diakóniai tevékenységét, akkor személyi jövedelemadója 1%-át utalja át a 0035 technikai számra. Ha kifejezetten a szombathelyi bohócdoktorokat támogatná, akkor ezen az adószámon azt is megteheti: 18887859-1-18.

http://kotoszo.blog.hu/2016/04/15/egy_idos_asszony_40_millioja