Maugli férfikorba ér – Beszélgetés Balogh Jánossal, a WSSZ színészével, Dr. Bohóc kollégánkkal

– Jól érzékelem, hogy Jordán Tamás voltaképpen az első pillanatban fölfigyelt rád, bizalmat szavazott neked?

– Igen, azonnal éreztem a bizalmat – és ez, hála istennek, nem is változott. Egy igazgató úgy tudja megmutatni igazán, kiről mit gondol, hogy olyan szerepeket, feladatokat bíz rá, mint amilyeneket én kaptam az utóbbi öt évben. Tamás tanított minket az elején, mi voltunk az az osztály, amelyik nem vele kezdte a szombathelyi színészképzést, de aztán átvett minket is, így végzett végül két évfolyam. Éppen azért, mert nem vele kezdtünk – nem ő vett fel minket –, nagyon akartunk bizonyítani: megmutatni, hogy helyünk van a pályán.

– Abból a legelső osztályból csak te maradtál a szombathelyi színháznál.

– És Szabó Robi (Szabó Róbert Endre), bár ő már az utánunk következő évfolyamban érkezett. Mostanában újra többet gondoltam azokra a kezdeti időkre. A múlt évadban, a Terror próbafolyamatában jöttem rá – amikor négy-öt év után Tamás ismét rendezett engem –, hogy anno mennyi minden elment a fülünk mellett mindabból, amit szeretett volna átadni nekünk. Hogy azt hittem, értem – pedig dehogy értettem. Hihetetlen élmény volt ez számomra. A színészethez is érni kell. Nemhiába mondják, hogy aki föl tud mászni az erkélyre, nem tudja eljátszani Rómeót, aki meg el tudná játszani, már nem tud fölmászni. Most, 35 évesen – furcsa, életközepi állapot – kezdem ennek az igazságát megérteni. Most érett meg bennem rengeteg, az elmúlt tíz évben összegyűjtött tapasztalat. Hál’istennek a Terror próbafolyamatában azt éreztem, hogy végig is tudom vinni, tudok belőle merítkezni. Míg néhány éve csak azt gondoltam, hogy képes vagyok rá.

– A Terror kortárs német dráma, komoly erkölcsi problémát feszeget, a nézőnek a végén konkrétan döntenie kell arról a pilótáról, akit játszol: bűnös-e – vagy ártatlan.

– Azért is talált meg jókor ez a szerep, mert a férfivá váláshoz – felelősségvállalás, komoly döntések – ad hozzá nagyon sokat. Lars Koch-nak férfiként kell odaállnia a bíróság elé és elmondani az érveit – és ezt a helyzetet most abszolút bele tudtam illeszteni a saját, személyes életszituációmba. Pedig különben inkább arra törekszem, hogy elhajlítsam magamtól a szerepeket: az egyiket innen fogom meg, a másikat onnan; van, amikor egy kellék segít megtalálni a kiindulópontot; van, hogy a jelmez – vagy egy hanghordozás. Lars Koch szerepét alapvetően abból gondoltam el, hogy a belső viharokat próbálom csillapítani, csitítani – vagy kiengedni. Úgy érzem, nagy találkozás volt ez: Lars Koch meg én.

– Akkor értelmetlen is az obligát kérdés szerepálmokról.

– Voltaképpen az, mert általában mire vágyik az ember? Shakespeare-hősökre, Csehovra. Sose gondoltam volna, hogy egy kortárs német vadászpilóta megformálására fontos mérföldkő lesz a pályámon. Hogy éppen ez – utólag – a szerepálmom.

– A Szigorúan ellenőrzött vonatok színpadi változatának főszerepe akár szerepálom is lehet. Neked megadatott, már 2012-ben. Az első főszerep. Komoly bizonyítéka a már emlegetett igazgató bizalomnak.

– Azért volt ez nagyon nagy kihívás, mert Tamás oda mert engem tenni egy másik szakember kezébe – ráadásul úgy, hogy a cseh rendező, Ivo Krobot nem tudott rólam semmit. De az is hozzátartozik ehhez, hogy a Krobottal való munkát a Tizenkét dühös ember alapozta meg, Silló Sándor rendezte azt az előadást. Ott meg az volt az izgalmas, hogy együtt dolgozhattam a nagyokkal. Nem lehetett – nem is az, hogy félvállról venni, hanem egyetlen pillanatot kihagyni sem. Tömény koncentráció majdnem két órán át estéről estére a színpadon – napi szinten látták, hogyan dolgozom. Akkor győztem meg szerintem igazán Tamást arról, hogy nagyobb feladatot is bízhat rám. Tényleg igazi csapatmunka volt az – én pedig mindig csapatjátékos voltam.

– Akár a sérülés miatt tizenévesen abbahagyott foci is visszaköszönhet így a színházban?

– Biztos vagyok benne, hogy igen. A Tizenkét dühös emberből írtam a szakdolgozatomat a színész I. minősítés megszerzéséhez – a saját szerepemet elemeztem. Pont te írtad, ha jól emlékszem, hogy a Weöres Sándor Színházban az is csodálatos, hogy tizenkét ilyen embert ki tud állítani. Addig ebbe bele se gondoltam: hát persze, vagyunk tizenketten. De az is fontos, hogy ez a tizenkét esküdt milyen szinten volt képes együttműködni a színpadon.

– Akkor, ha a mérföldköveket nézzük: Tizenkét dühös ember, Szigorúan ellenőrzött vonatok, Terror – érdekes, hogy két, bírósági közegben játszódó dráma hozott már neked sikert. Mielőtt további mérföldköveket keresnénk: mesélnél arról, hogy Krobottal milyen volt a közös munka?

– Ő nagy ember, nagy mester, igazi színházcsináló. Azért meghatározó számomra – a Szigorúan ellenőrzött vonatok után A kripliben is dolgoztunk együtt –, mert minden pillanatban azt éreztem, hogy rendkívül fontos számára az ember, akivel dolgozik. Együtt meglátogattuk például édesanyámat, Sopronban. Akarta tudni, honnan jövök. Talán fontosabbnak tartja magát az embert, mint az előadást. Nem egyszerűen rendezett, hanem azt tartotta szem előtt, hogy az előadás által mi mindent adhat át, főleg a fiataloknak, a szakmából – amit aztán hosszú távon kamatoztathatunk. Mindig világnézet is volt – színházvilágnézet –, amit megpróbált tudatosítani bennünk.

– 2013-ban megkaptad a Kiss Sándor-díjat, ugyanabban az évben a közönség által megszavazott Opel-különdíjat. A mindennapokban is érzed a népszerűséget?

– Érzem – de nem tolakodóan. Hozzátesz mostanában, hogy a Mágikus Mintha zenekarral gyakrabban fölléptünk. És persze: nagyon fontosak a visszajelzések, a szeretetmegnyilvánulások, de az a tapasztalatom, hogy ha én magam nem vagyok elégedett azzal, amit az adott estén nyújtani tudtam – mindegy is, hogy milyen okból –, mondhat bárki bármit: úgysem hiszem el, hogy jó voltam.

– Egy előadást még mindenképpen említsünk meg: Maugli voltál A dzsungel könyve musicalben – egy vidéki színházban mindent játszani kell; és ez jó.

– Jaj, az nagyon félelmetes volt. Azért, mert egy pillanatig nem gondoltam, hogy meg tudom csinálni. Olyannyira, hogy amikor megtudtam, én kapom a szerepet, rosszul lettem és hánytam. Végigtáncolni, végigénekelni egy előadást – én olyat nem tudok. Ádám azonban – Horgas Ádám, a rendező – nagyon szépen elkezdett velem építkezni: ő is jó pedagógus, rávezetett, hogyan kell leküzdeni bizonyos gátakat, hogyan kell A-ból B-be jutni. Már a próbafolyamat idején elmúlt a félelem. Az első perctől mezítláb, póló nélkül próbáltam – Ádám rögtön mondta, hogy lesz egy kisgatyám –, ez vált természetessé. A végén már az volt furcsa, hogy valamit föl kell vennem a tapsrendnél. Ma már szégyenlősebb lennék. De A dzsungel könyvét mindenképpen a mérföldkövek közé sorolom.

– Már a 9700-ban is benne voltál – alapító vagy, a javából.

– Egyetlen mondatom volt: „Hun a Sobri?” A koreográfus javaslatára került bele, hogy egy bizonyos verekedésjelenet előtt hangozzon el valami. A bemutató 10 éves évfordulóján, a filmvetítés alkalmával a kezembe vettem a szövegkönyvet – hát, nem találtam sehol a mondatomat. Majdnem elsírtam magam. De a felvétel bizonyítja, hogy elmondtam. Igen, itthon vagyok itt: a színház biztos pont az életemben. Ez egy kis társulat, kis közösség: jól ismerjük és segítjük egymást. Másképp ezt nem is lehet csinálni. Többeknek különösen hálás vagyok azért a figyelemért, amit kezdettől érzek. Bajomi Nagy Gyuri, Szabó Tibke – sokat kaptam tőlük.

– Azért szép, hogy a Szabad-ötletek jegyzékét mutatod be az intaházi pszichiátriai osztály nyílt napján, mert ez is Jordán Tamáshoz kötődik: általa vált közkinccsé ez a szöveg – sokáig az is kétséges volt, hogy kiadják-e, vagy marad a kórtörténet része. Bár azt is mondhatjuk, hogy merészség.

– Amikor megérkezett a felkérés, ismét azt éreztem, hogy nem vagyok még erre készen. Azt a minőséget, amit ez az anyag és Tamás képvisel, én még nem tudom. De nagyon szeretném előbb-utóbb megugrani: erre törekszem. Persze rögtön megkérdeztem Tamást – hogy egyáltalán szabad-e, mármint jogilag, foglalkozni vele. Tamás örült, fölajánlotta a segítségét is. Szeptember 6-án rövid kivonat hangzik el Intaházán a pincében: ezek a gondolatok inkább oda valók. Az anyag hangulatát, szellemiségét szeretném megmutatni – a legjobb jelenlegi tudásom szerint. Egyébként érdekes, hogy az elmúlt években több barátomnak eszébe jutott, hogy foglalkoznom kellene a Szabad-ötletekkel, valahogy kerülget ez a szöveg. A belső tűz megvan bennem, jó volna, ha valamit ebből meg tudnék csillantani. Az is eszembe jutott – talán önbátorításként -, hogy a Szókratész védőbeszéde meg Haumann Pétertől maradt Tamásra (Jordán Tamásról van szó), úgyhogy talán nem szentségtörés, ha a Szabad-ötletek…-be belevágok.

– Számodra mi ez az anyag?

– Hullámzó tenger – ami úgy csapkod… vagy a tengeren egy hajó, amit dobálnak a hullámok jobbra-balra: az egyik pillanatban azt hiszem, elsüllyed, máskor meg hogy kikötöttünk, aztán hirtelen megint nem… Léket kap a hajó, kisüt a nap hirtelen. Olyan, ahogyan a hajót dobálja viharban a szél.

Balogh János 90 kilométernyi tekerés után érkezett a kávézóba: Simon Ottó fővilágosítóval elbicikliztek Güssingbe. De nem fáradtság csillog a szemében. A szomszéd asztaltól közben odakukucskál egy kisgyerek. Jani azt mondja, amióta Vass Sziszinek köszönhetően a Dr. Bohóc Mosolyszolgálat tagja, sokkal könnyebben bánik a gyerekekkel. Hetente egyszer bohócdoktorkodik: amikor a bohócorr fölkerül, mintha mágikus védőpajzsot öltene magára. Sokat kérdezik: nem nehéz-e. A válasza: olyan, mintha a kisujját adná – és mindent megkapna cserébe.