Sírásból nevetés!

Amikor belépve egy kórterembe azt látjuk, hogy kisebb, 2-3 év körüli kisgyermek a lakó, mindig felmerülhetnek a következő problémák:
- vajon fél-e a bohócoktól?
- vajon fél-e a doktoroktól?
- vajon tudja-e, hogy mi nem is igazi doktorok vagyunk?
- vajon tudja-e, hogy mi nem is "olyan" (cirkuszi) bohócok vagyunk...?
 
Rengeteg veszélyforrás, és mindegyiknek - ha csak egy kicsit nincs szerencsénk - rémült sírás a végeredménye.
 
Szóval beléptünk, és igen, olyan gyerkőc volt, és nem, nem volt szerencsénk... sírva fakadt. Mi nem adtuk fel, egyszerre énekeltünk neki és buborékot is fújtunk közben és utána kis varázskendőket is dobáltunk, mikor valahonnan előkerült egy bohócorr! Anya orrán landolt véletlenül, ki tudja, miért... Mindeközben a kislány már abbahagyta a sírást, már nem is hüppögött, csak Anya válla mögül kukucskált rémülten.
A legnagyobb sikerünk akkor volt, amikor elkezdtünk integetni, hogy sajnos mennünk kell... ekkor Ő előjött Anya válla mögül, és megkönnyebbülten, szinte vidáman integetett nekünk vissza! Végre elmennek!
Úgy éreztük, megtörtük a jeget, ha nem is olvasztottuk fel. Mentünk tovább a következő kórtermekbe.
Mikor már úgy félóra múlva el is felejtettük a kislányt, és én kétségbeesetten kerestem dr. Bohóc kollégámat a folyosón fel-alá rohangálva, egyszer csak ott állt előttem. Én lefékeztem, ő - egyik kezében a bohócorrot szorongatva - azt mondta:
- Gyere, Bohóc, megmutatom, hol van.